HETI MOZIBEMUTATÓ Kattints és nézd meg mik az eheti újdonságok a mozikban.
DVD MEGJELENÉSEK Kattints és nézd meg mik jelennek meg a héten.
BLU-RAY MEGJELENÉSEK Kattints és nézd meg mik jelennek meg a héten
HOKUM.HU HÍROLDAL Hogy ne maradj le semmiről, látogasd meg naponta többször frissülő híroldalunkat!

Black Swan

Arronofsky zseniális alkotása Natalie Portman kiemelkedő alakításával. Olvasd el kritikánkat!
Black Swan (2010)

The Twilight Saga: Breaking Dawn - Part 1 – Alkonyat: Hajnalhasadás - 1. rész (2011)

hétfő, november 21, 2011 Bejegyezte: Nidria Comments

Stephenie Meyer 2005-től kezdve (amikor is először adták ki az Alkonyat első részét angol nyelven) megosztja a világot. Sokan támadják őt, hogy a vámpírjai miért csillognak, miért vegák, és miért ennyire nyálasak; míg mások imádják, istenítik őt, amiért egy igazi, hús-vér romantikus történetet alkotott meg. Most pedig, hogy 2011-ben a regény utolsó része is végre mozivászonra került (igaz, csak az első fele), ismét beszédtéma lett Edward és Bella románca.

A Hajnalhasadás Bella és Edward esküvőjével kezdődik, és ahogy azt számítani lehetett, Renesmee születésével és Bella haldoklásával, vámpírrá válásával végződik. Mondanom sem kell, a közel két órában semmi sem történik, csak a rajongók idegszálait tépi a rendező, Bill Condon, őt azonban legalább dicséret illeti. Kihozta a „történetből” mindazt, amit tudott, és habár egy igazi klisé – és persze nagyon olcsó – befejezéssel zárta a Hajnalhasadás első részét, mégis derekasan helyt állt. Igaz, hogy Jacob a csecsemő Renesmee iránti bevésődését letompította legjobb baráti, testvéri, lélektársi viszonyra, hogy elkerülje a túlzott pedofília hangsúlyát – elvégre ott van neki a 100 éves Edward, aki a 18 éves Bellával házasodott össze –, egész hangulatosra alkotta meg az amúgy unalmas történéseket.

És ez a legnagyobb problémája a Hajnalhasadásnak. Maga az esküvő fél órát vesz el a filmből, Bella pedig csak a hatvanadik perc körül veszi észre, hogy terhes – a köztes időt mi mással, mint sze… khm, sakkozással töltik. Jacob közben persze agonizál, szerencsére nem fordítanak rá túl sok időt – talán végre a rendező is rájött, hogy Jacobból egy életre elég volt a második és a harmadik rész során. A film hátralévő része viszont elég tetszetős – már ha eltekintünk a ténytől, hogy a vámpíroknak elvileg nem lehet gyerekük. Nyomon követhetjük, hogy a fél-vámpír magzat hogy szívja el Bella minden erejét, hogyan lesz egyik napról a másikra csontsovány és hamuszürke, és amikor elérkezik a szülés ideje… az egy horrorisztikus jelenet. 

Kristen Stewartról és Robert Pattisonról nincs mit mondani. Egyszerűen csak szörnyű, hogy Kristen még a szenvedő Bellát sem tudja eljátszani, hisz eddig csak azt láttuk, hogy az első három részben igencsak meggyötört arcot vágott. Robert ezzel szemben mutat némi reményt, tavasszal láthattuk is őt a Vizet az elefántnak című filmben, ahol jelentősen több érzelmet mutatott, mint az eddigi filmekben, de még ez sem az igazi.

Nehéz véleményt mondani az Alkonyatról. Egyrészt túl sok mindenbe bele lehetne kötni – miért csillognak a vámpírok, hogyan lehet Edwardnak gyereke, miért nem halnak meg a napon –, másrészt mindig lesz valaki, aki válaszokkal áll majd elő. Egyvalami azonban biztos: az Alkonyat filmeket még mindig több millióan követik nyomon, de ahhoz, hogy végre – vagy épp sajnos – lezáruljon ez a korszak is, még kereken egy évet kell várnunk.








...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

The Beach - A part (2000)

csütörtök, november 17, 2011 Bejegyezte: Györki Dávid Comments
Alex Garland: The Beach c. Betty regénye alapján készült film A part címmel, amely Leonardo DiCaprio egyik legkiemelkedőbb alakítása! A szereplők és a rendező, Danny Boyle (Sekély sírhant, Trainspotting, Az élet sója) neve garancia arra, hogy a két óra izgalmasan telik majd el. A film izgalmas fordulatokkal teli és kaotikus, de mindenképpen elgondolkodtató remekmű. A látvány tekintetében a különleges a forgatás helyszínéül szolgáló Phi Phi Le sziget természetvédelmi terület, a thai Királyi Erdészeti Hivatal engedélyezte a filmeseknek a helyszín átalakítását. A Fox stábja bulldózerekkel ment neki Maya Beach homokdűnéinek, megindítva az eróziót. A filmesek kiirtották a természetes növényzetet és 60 nem őshonos pálmafát is ültettek a parton. A forgatás befejeztével a helyszínt visszaállították eredeti állapotába már amennyire ez lehetséges volt. A természetes eróziónál is jobban pusztítja azonban a homokdűnét a turizmus: a szigetet naponta többszáz ember látogatja meg, hogy úszhasson abban az öbölben, amelyben DiCaprio is. A filmbéli partot minden oldalról sziklák zárják el a tengertől, Maya Beach azonban egy U alakú öbölben fekszik. A filmben számítógéppel montíroztak egy sziklát az U szájába, így teremtve meg a világtól elzárt lagúnát.
Richard (Leonardo DiCaprio) egy laza srác, aki világ legszabadabb embere, mert kötelezettségektől mentes történetében nem törődik semmivel és senkivel. Egészen addig, amíg egy csótányokkal teli szállodában, a szomszédja egy titkos térképet ad a kezébe egy mesés szigetről öngyilkossága elött. Richard nekivág a szigetnek harmadmagával egy frissen megismert francia szerelmespárral Françoise (Virginie Ledoyen) és Étienne (Guillaume Canet), legyőznek néhány útjukba gördülő akadályt (marihuána farmerek, a tenger veszélyei), hogy eljussanak Paradicsomba.
Számomra mindenképp meglepetés volt a Part c. film, gyengébbnek képzeltem el, de teljesen lehengerelt... Gyönyörű tájakat láthatunk és végig kiváló az operatőr munkássága, a jól kidolgozott karakterek, a zene fenomenális.
DiCapro szerepe nem az Titanicos-nyálas tinibálvány, hanem igazi kalandort formál meg. Richard karaktere keveredik a képzelet és a valóság között, habár ez valószínűleg valamilyen hallucinogén gomba hatása. Egyszer teljesen normális, de a következő pillanatban, pedig azt az érzés kelti, hogy teljesen megbolondult, többször Daffy (Robert Carlyle) emléke kísérti. Le a kalappal a sztár elött, mert megmutatja, hogy egy ilyen akciódús filmben, hogy kell játszani hitelesen. Robert Carlyle most is hozza a jól megszokott magas színvonalat, igaz nem sokat szerepel, de amit nyújt az mesteri.
Az egész alkotás olyan mintha egy álmot mesélnének el az alkotók, kicsit már zavaró is lehet itt-ott DiCaprio folyamatos narrátori szerepe. Bangkokból indul a történet, de a produkció lényeges momentumai a nem mindennapi szigeten játszódnak. Szabály csak egy van a szigeten: Ne hozz újabb embereket! és ezt bizony szigorúan be kell tartani, különben vár a száműzetés illetve a sziget vezetőjének Sal (Tilda Swinton) haragja. A rendező, Danny Boyle már bebizonyította, hogy tud jó filmeket készíteni, most is kiválóan alkalmazza a különböző kamera beállításokat, melyek csak fokozzák a feszültséget, elvégre egy kalandfilmről van szó! Boncolgat a film olyan témákat amik elég szélsőségesek és már-már tabunak számítanak, gondolok itt a cápatámadást túlélő, de inkább a halálhangokat nyüszítő férfira, akit társai magára hagynak inkább, mert túlságosan elviselhetetlen a sérült szenvedése csak Étienne hatja meg. Na ő olyan igazi érzelmek által vezérelt karakter ezt több ponton is megnyilvánul. Helyesen cselekednek-e a part lakói amikor ezt teszik véleményem szerint NEM, ez állatokhoz méltó viselkedés, de nem az én feladatom ennek eldöntése... A film foglalkozik továbbá még felnőtt témák közül a szexualitással és a drogokkal is.
Amerikában nagy várakozások előzték meg az alkotást, Leónak is sokat kellett kondiznia, hogy az előírt szerepnek megfeleljen. A kritikusok akkor elismerően nyilatkoztak. Itthon is pozitív visszhangja volt. Ha még nem láttad, de szereted az olyan filmeket amikben gondolkodni is kell akkor itt az ideje, hogy pótold a hiányosságot...
A part trailer:
Kimaradt jelenet és alternative befejezés:




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Emberek és Istenek - Des hommes et des dieux (2010)

kedd, november 15, 2011 Bejegyezte: Névtelen Comments
Nehéz visszatérni a hagyományos filmművészeti alkotásokhoz, amikor napjainkban hódítanak a gyorsan snittelt,és sok zenei aláfestés alkalmazó filmek. Xavier Beauvois ráébreszti az embert, hogy bizony még ennek a művészeti ágnak is bőven akad mondanivalója. Az Emberek és Istenek egy remek alkotás, de bizonyára mindazok képtelenek lesznek befogadni, akik csak a multiplex moziélményt tartják kielégítőnek, ezért azoknak, akik tudják magukról, hogy képtelenek voltak végigüli egy Melankóliát (2011), egy Mindent anyámrólt (1999), vagy Tarr Béla Sátántangóját (1994), azoknak azt javaslom bele se kezdjenek a történetbe, mert biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek tíz perc után feladnák.

A történet nyolc francia nemzetiségű ciszterci rendi szerzetesről szól, akik missziót teljesítenek Algéria egy aprócska falujában. A helyi muszlim lakosság az idegennek számító szerzetesekhez járnak tanácsért, lelki támaszért és orvosi ellátásért. Mindaddig békességben élnek együtt, amíg a fundamentalista terroristák el nem kezdik rettegésben tartani az ország ezen szegletét. Cselekedeteik egyre durvulnak, egyre több gyilkossá történik, kivégzik többek között a területen dolgozó horvát munkásokat. A szerzetesek is kezdenek megrémülni, a napok elteltével láthatjuk őket esendő emberekké válni, reszketegen imádkozni, harcolni önmagukkal és a célért, amiért az országba érkeztek. Félelmük nem alaptalan, mivel idegenkét érkeztek Algériába, mégis meglepően sokáig nem éri őket semmilyen atrocitás. Folyamatos tépelődésüket a maradás és a hazatérés között nagyszerűen vezetik fel a film egésze alatt használt szerkezeti elemek.

A kamera mozgása lassú, nyugodt, már-már hipnotikus. Nem kapkodnak el egyetlen jelenetet sem, mind annyi idő alatt zajlik le, amennyi időre szüksége van a nézőnek a helyzet teljes átérzésére. A párbeszédek ugyanilyen lassúk, s ahogy nő a szerzetesek szívében a gyötrődés, a párbeszédek egyre hosszabbak lesznek, ettől érezzük azok súlyát igazán.

Amikor először felmerül bennük a hazatérés lehetősége, leülnek és szavaznak a maradásról, avagy a távozásról, de két szerzetes úgy véli nem szabad elhamarkodottan dönteni, így végül nem születik döntés, annak ellenére, hogy a minisztérium is a hazautazásukat javasolja. Nem tudni pontosan mennyi idővel később, a szerzetesek ismét összegyűlnek és megszavazzák a maradást. Ezután egy "ünnepi vacsorát" tartanak, és kétséget kizáróan ez az egyik legcsodálatosabb jelenet a filmben. Ekkor hallunk talán először zenét a filmben, a Hattyúk tava szólal meg, miközben a szerzetesek egy asztal körül ülnek, ahogy egykor a próféták tették, arcuk rezdülései percről percre változnak a zene hatására, azt hiszem a történetet is látják maguk előtt, ők is sejtik, mi is sejtjük, hogy ezután nehéz napok (számunkra percek) következnek. S bár leírhatnám az utolsó jelenetet, ami szintén hihetetlenül zseniálisan sikerült, de legyen elég annyi, hogy hosszú percek telnek el, a kamera eközben egy helyben áll, éppen hogy csak mozog, csupán annyira, mintha mi állnánk ott és a mellkasunk emelkedésére, süppedésére mozdulna el a kép, aztán a kamera csak vár és vár, kivár, amitől aztán a stáblista hideg zuhanyként éri az embert, és ólomnehéz szívvel áll fel a helyéről, már ha fel tud állni. Őszintén szólva, én még most sem tértem magamhoz ettől a nehéz súlytól a szívemen. Bizonyára mindenkinek időbe fog telni feldolgozni a látottakat, ami egyenes arányban áll a film által boncolgatott komoly témákról, amilyen például a szerzetesi lét és az individuum szembeállítása a filmben.

A színészek külön kritikát érdemelnének, különösen Lambert Wilson, akiről ezután már biztosan nem a Mátrix-béli alakítása fog eszembe jutni. A többi szerzetest alakító színész: Olivier Rabourdin, Philippe Laudenbach, Jacques Herlin, akit talán ismerhettek a Bor, mámor, Provance-ból (2006), Loïc Pichon, Xavier Maly, Jean-Marie Frin és végül Michael Lonsdale.

Emberek és Istenek trailer:




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Puss in Boots - Csizmás, a kandúr (2011)

csütörtök, november 10, 2011 Bejegyezte: Nidria Comments

Anno 2004-ben, a Shrek második epizódjában feltűnt egy akkor még új – mára már egész rajongótáborral rendelkező – karakter, Csizmás Kandúr. Egyetlen szemvillanásnyi idő alatt belopta magát a nézők szívébe, és ehhez mindössze a világ legcukibban könyörgő szempárjára volt csak szüksége. Most, 7 évvel debütálása után végre ő is megkapta egész estis moziját, és bebizonyította, hogy bizony még mindig a legkönyörtelenebb macskaszemekkel rendelkezik.

Maga a film Csizmás Kandúr előéletéről szól, arról, hogy milyen kalandokban volt része, még mielőtt Shrekkel és Szamárral összebarátkozott. Tehetetlen kiscicaként egy vadnyugati városka árvaházába került, ahol hamar összebarátkozott Tojás Tóbiással (Dingidungiként is ismerhetik egyesek), a tojással. Örök barátságot kötöttek, és az akkor még csak Kandúr néven ismert kardforgató Zorro-imitátorunk elhatározta, hogy segít Tojás Tóbiásnak megvalósítani az álmát: megszerezni a varázsbabokat, amiből kinő majd az égig érő paszuly, hogy aztán az aranytojó lúd tojásait megszerezzék. Igaz, hogy a kalandra csak akkor kerül sor, amikor Csizmás Kandúr és Tojás Tóbiás már korántsem barátok, de hát ki lett volna kíváncsi két jóbarát ügyetlenkedésére?

A film egyik nagy hátránya, hogy másfél óra alatt sem igazán sikerül elhitetnie a nézőkkel, hogy egy vadonatúj, friss ötlet megvalósításának vagyunk a szemtanúi. Végig érezni azt az eleinte kellemes, majd később már kényelmetlen Shrek-szájízt, amit a franchise 4 része hagyott maga mögött, és minduntalan ott motoszkál az ember fejében, hogy valójában csak egy újabb futószalagról lekerült alkotást nézünk. Szerencsére ezt megmentik a szeretnivaló karakterek, a pörgős cselekmény, a látvány, és a viccek, na meg maga a tény, hogy mégiscsak Shrek világában játszódik a történet – elvégre ha már van egy biztos rajongótábora a filmnek, nagyot nem lehet vele bukni.

Jobb karakter nem is kaphatott volna spin-offot; Csizmás Kandúrt mindenki szerette, ezzel a filmmel pedig bebizonyította, hogy habár kisebb-nagyobb hibái ellenére is, de képes megállni egyedül a talpán – persze sosem árt, ha egy sexy lánymacska is mellette van, hogy Kandúr kiélje minden flörtölési szándékát. És habár idehaza csak december elején kerül a vásznakra, a karácsonyi időszakra egész kellemes kis mozizást nyújthat.

Csizmás kandúr trailer:




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

The Beaver - A hódkóros (2011)

kedd, november 01, 2011 Bejegyezte: jangamen Comments
Mel Gibson eltűnt a süllyesztőben -nyugodtan mondhatom- jó tíz évvel ezelőtt: lévén én azok közé tartozom, akiket egy színész, közszereplő magánélete a legkevésbé sem érdekel, ez nagy fájdalmam. Hogy miért? Egész egyszerűen szeretem Gibson-t, kedvelem ahogy játszik, s azt is ahogy rendez; filmes szempontból tehát egy óriási veszteséget könyvelhetünk el azzal, ahogy az ő sorsa alakult. Aztán tavaly felcsillant a remény: jött A sötétség határán, és felsejlett a lehetősége, hogy Gibson visszakúszik az élvonalba. Aztán újabb balhék, a Másnaposok 2 is kimaradt, s az utolsó utáni segítő kéz Jodie Foster-től érkezett, aki nem csak a női főszerepet, de a rendezői széket is birtokolta a hódkórosban. Annak ellenére azonban, hogy a film már bő egy éve rég kész van, a bemutatóra -főképp Gibson magánéleti gondjai miatt- nagyon sokat kellett várni, s már ebből érezhető, hogy a film alapvetően bukásra volt ítélve: Foster azt nyilatkozta, hogy azért, mert a dráma-vígjáték egyveleget az amerikai közönség nehezen fogadja be; nos nekem egész más a véleményem: szerintem egész egyszerűen azért lett a mozi ennyire sikertelen, mert Mel Gibson neve szerepel rajta nagybetűkkel. Kész, pont. Ugyanis a The Beaver egy iszonyatosan jó film, ha az eredeti terveknek megfelelően Carrey, esetleg Carell lenne a főszereplő, akkor tarolt volna, erre mérget veszek.

Mert valahol A hódkóros egy zarándoklat Gibsonnak: magának állít görbe tükröt a karaktere: Walter Black (Gibson) egy átlagos ember: jól menő cég vezetője, felesége és két fia szerető otthont varázsolnak számára. Walter azonban depressziós: beteg és menthetetlen. Bármilyen kezelést, bármiféle gyógyszert is alkalmaznak nála, állapota egyre csak rosszabbodik; képtelen örülni bárminek, s az élete szép lassan összeomlik. A cég hanyatlani kezd, a családja pedig lassan elfordul tőle: ahogy telik az idő, Walter egyre több időt tölt alvással, s teljes letargiában. Két év elteltével aztán szerető felesége Meredith (Foster) már nem bírja tovább: kiadja férje útját, aki a szállodába költözésekor nem a sikertelen öngyilkosságban, hanem egy kukában találja meg a megoldást: egy hódot formáló bábut, amelyet kezén hordva szép lassan visszatalál az életbe és a családjához. Az öncélú terápia azonban általában nem kifizetődő: ahogy a hód egyre inkább részévé válik Walter életének, úgy térnek vissza a problémák és ha lehetséges, még nagyobb méretek öltenek, mint azelőtt.

Hogy is fogalmaztam az elején? A The Beaver egy iszonyatosan jó film. Nos igen, mint az látható, a jellegéből fakadóan a színészi játékon áll vagy bukik a történet: azt pedig zokszó nélkül kijelenthetem, a két Oscar díjas még mindig brillírozik, de a gyerekek is remek alakítást nyújtanak. A dráma-vígjáték besorolással azonban vitatkoznék: bár valóban vannak pillanatok, amik mosolyt csaltak az arcomra, ezek sokkal inkább a meghatott mosoly kategóriába illenek, mintsem a felnevetősbe: A hódkóros egy ízig-vérig zseniális dráma, amely egy pillanatra sem merült érdektelenségbe, s nem csak megható, de elgondolkodtató is. Aki kedvet kapott hozzá és megnézné, annak szóljon jó tanácsként, hogy a trailert ne nagyon csekkolja előtte: bután összevágva sok mindent elspoilereznek benne, kár rontani vele a filmélményt. Témájában rég láttam hasonló remek alkotást és Gibsont akarom vissza. Már így is túl sok idő ment kárba.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...